Civilised to ruralise: tábori élménybeszámoló

2012 július 7 – 16, Alsópetény. Egész évben akörül forogtak a gondolataim, hogyan lehetne létrehozni egy élhetőbb világot, amely ötvözné a kényelmes és szükséges "mait" a fentartható és emberközelibb "régivel"... Civilised to ruralise! Ez volt a tábor szlogene, ami első hallásra meggyőzött. Úgy tünt, ezt a tábort nekem szervezték.

Mint az öttagú erdélyi csapat vezetője mentem el a tábort két héttel megelőző szervezői hétvégére. A megbeszélés nagyon jól sikerült, a szervezés profi volt, viszont kiderült, hogy ez egy u.n. ifjúsági csereprogram, amit általában egyetemistáknak szerveznek kultúrális izelítonek, hogy világot lássanak és új embereket ismerjenek meg. A baj nem ezzel volt, hanem azzal, hogy mi lelkileg egy 100%-ig gyakorlatias, "férfimunkára" voltunk felkészülve. Tíz napunk volt arra, hogy átgondoljuk és átformáljuk az elvárásainkat, azokat a dolgokat amiket kapni szeretnénk, vagy szívesen megosztanánk másokkal. Így érkeztünk meg az Alópetény-i Rackatanyára, ahol néhány lelkes fiatal másodjára szervezte meg a nemzetközi, környezettudatos és fentartható életmódot hirdető táborát.

A hangulat már rögtön az első este beállt. A korábban érkezők tábortüzet raktak, a későbbiek pedig már síppal-dobbal-nádi hegedűvel telepedtek le mellé és az utolsó szem parázsig szólt a gitár.

Másnap hajnalban újjászületve ébredtem egy tíz személynek kényelmes szálást-, vagy akár otthontadó jurta fapadlóján. A jurták voltak a tábor egyik alapmotívuma. Három nagy volt belőlük alvásra, egy kissebbet pedig éléskamrának és raktárnak használtunk. A Mongólia-kutató Ákostól sok vicces és tanulságos történetet hallhattunk a jurták világáról. Nekem nagy élmény volt a jurtázás. Egyike azoknak a dolgoknak amiket ki kell próbálni.

A jurtákhoz tartozott még 2 rusztikus, pottyantós melléképület, 1 nagy közössegi sátor, asztalokkal, padokkal, főzőkályhákkal, mosogatókagylóval, 2 nádbólfont zuhanyzó amik fölött feketére festett hordókban készült a melegvíz, 300 racka juh (a tábor másik alapmotívuma), 1 szép szamár és mindez tíz hektár mindig nyugalmat árasztó legelőn.

A napjaink reggelivel indultak, majd bemelegítő gyakorlatok a délelőtti workshophoz, ebéd a közeli étteremben, délutáni workshop, csoportos beszélgetés, vacsora majd dob és esőtánc, amig már nem tudtunk ellenállni a jurták hívó szavának. Pirulának köszönhetően a programok zökkenőmentesen folytak, a tartalmaik pedig olyan profizmussal voltak összeállítva, amilyent ritkán látni, és amit csak akkor vesz észre igazán az ember, ha már hiányzik. Hosszú lenne felsorolni, hogy milyen témákat érintettünk és talán nem is adatbázisként marad meg az emlékeinkben. Inkább egy hangulatvilág jött létre, amikor éreztük milyen együtt brainstormingolni az írekkel, jókat kacagni a portugálok beköpésein, hallgatni a felvidéki lányok ízes beszédét, a magyarországi lányokkal angolul

beszélni, néha meg belenézni az otthoni csapattársunk szemébe és érteni azt, amit magyarul is nehéz leírni, angolul meg talán lehetetlen. András által szórakoztatva lenni külön kifejezés és külön mondatot érdemel. Több olyan ember kellene a világra mint ő, és feledhetetlen élmény megismerni ezt az egyet.

Nyitott, kötetlen jellege volt az egésznek. A tábori munkákat például ugy osztottuk fel, hogy ki-ki felírta magát egy nagy táblázatnak abba a mezejébe amelyikbe szerette volna. Volt vízhordás, főzés, mosogatás, takarítás és a meglepő az volt, hogy mire sorra kerültem már alig volt hely. Az emberek valahogy mindent szerettek volna... minél többet és minél változatosabbat, mindanyian többet a szükségesnél. Párhuzamosan több folyamat is zajlott.
Volt két mindent átívelő játék, egy a barátságról, egy a személyes értékrendünkről. Volt hazai jellegzetesség ízelítő és rengeteg alternatív mini-program amik a helyszínen születtek, a résztvevők megosztani akarásából. Közben pedig, az arra figyelmesek követhették a tábori élet, a csapatok belső és a saját személyes világuk fejlődésének alakulását.

Sok mindenről lehetne írni még, de néhány szóban nem jelentene semmit. Mi viszont tíz nap alatt annyi értékes pillanatot kaptunk, hogy sok rohanó embernek egy élet alatt nem jut annyi. Ezt a beszámolót a tábor után másfél honappal írom, de mégis nehéz elhelyezzem időben. Annyira nem volt köze az időhöz, hogy úgy tűnik, mintha nem is történt volna meg, hanem mindig is "lett volna" bennem. Az pedig, hogy mindez egy kétmilliós metropolisztól 50 kilóméterre történt, szinte elképzelhetetlen. Tanulságot is lehetne vonni belőle. Nekünk könnyebb, mert mi ott voltunk. Whuup!

Mihálydeákpál Gábor